War of the Worlds - Jeff Wayne - Musical
4. tétel:
Forever Autumn
Az egyik kedvencem ez a tétel.
Mostantól a jobb oldali menüben összegyűjtöttem a tételeket és az újak is indig belekerülnek.
Ezzel a tétellel érkezünk a musical egyik legszebb, legemberibb pillanatához. A tétel egy kis pihenő, de ennek ellenére végig ott lapul a feszültség. A marslakók inváziójának történetében hirtelen félretesszük a világvégét, és valami sokkal személyesebbet kapunk: a hiányt, a szerelmet és a felismerést, hogy talán már soha nem térhetünk vissza ahhoz az élethez, amelyet magunk mögött hagytunk.
Először is: miért éppen az ősz?
A történetben az újságíró úton van, és a pusztuló világban eszébe jut felesége, Carrie. Az ősz képei és a szerelméhez fűződő emlékei összefonódnak a menekülés, a izonytalanság és a veszteség érzésével. Az ősz hagyományosan az elmúlás évszaka: a levelek lehullanak, a nappalok rövidülnek, a természet felkészül a télre. Itt azonban ennél is többről van szó. Az ősz az a pillanat, amikor valami még gyönyörű, de már tudjuk, hogy elveszítjük. Az újságíró számára Carrie nem csupán a feleségét jelenti. Ő az otthont, a biztonságot és a régi életét is jelképezi. Miközben a világ körülötte összeomlik, az emlékeibe kapaszkodik.
A dal énekese Justin Hayward, a The Moody Blues énekese és gitárosa. A hangja tökéletesen illik ehhez a tételhez. Hayward nem túljátssza a fájdalmat. Nem kiabál, nem próbál mindenáron drámai lenni. Inkább úgy énekel, mintha az újságíró gondolatai véletlenül dallammá válnának. És ez az egyik legnagyobb erénye az előadásnak: a fájdalom nem látványos, hanem bensőséges.
Az ének és a zene eleinte szinte ringat. A dallam gyengéd, az akusztikus gitárok és a lágy hangszerelés pedig egy békésebb világ emlékét idézik. Közben azonban végig ott bujkál valami szomorúság, amelyet nem lehet elhessegetni. A dal nem pusztán egy szerelmes ember vallomása. Egy emberé, aki nem tudja, viszontláthatja-e még azt, akit szeret.
Megjegyzem, hogy a 2012-ben felújított musical változatban az egész musical-re vonatkozóan állíthatom, hogy ezt a gyönyörű építkezést vesztette el a harsányságával, monoton tuc-tuc zenévé alakítva az eredeti valóban felépített dalokat, ahol a zene elnyomja az énekesek hangját. És az énekesválasztás sem tetszik igazán. Ez szomorú, és épp ezért csak egyszer hallgattam meg a 2012-es New Generation alcímmel futó musical változatot.
A zenei különlegesség: egy dal, amely nem akarja elnyomni a csendet
Az előző tétel, a The Artilleryman and the Fighting Machine tele van feszültséggel, mozgással és fenyegetéssel. A Forever Autumn ezzel szemben szinte teljesen más zenei világot nyit meg. Az akusztikus gitár: az emberi közelséget, az emlékeket és az otthonosságot idézi. A lágy billentyűs és vonós hangszínek az őszi táj melankóliáját festik meg. És Hayward visszafogott éneke: nem a pusztításra, hanem arra irányítja a figyelmet, amit a pusztítás elvehet tőlünk.
A zenei kontraszt dramaturgiailag is nagyon fontos. A musical ezzel emlékeztet bennünket arra, hogy az invázió nem csupán katonai konfliktus. Emberek millióinak személyes története szakad félbe. A marslakók ellen vívott harc önmagában is tragikus, de az igazi tét az, hogy mit veszítünk el, amikor a világ, amelyben élünk, többé nem a miénk.
A cím mögött rejlő fájdalom. Miért Forever Autumn, vagyis „Örök ősz”?
Mert a dalban az ősz már nem egy évszak, amelyet követ majd a tél, aztán a tavasz. Lelkiállapottá válik. A természetben az ősz elmúlik. Az ember életében egy veszteség azonban örökre megváltoztathatja azt, ahogyan a világra tekint. Az újságíró nem tudja, mi vár rá, mi történik Carrie-vel, és lesz-e még közös jövőjük. Az emlékei ezért egyszerre jelentenek menedéket és fájdalmat: jó visszagondolni a szerelemre, de éppen az emlékek mutatják meg, mennyi mindent veszíthet el.
Ezért szerintem a cím nem egyszerűen azt jelenti, hogy „mindig ősz lesz”, hanem inkább azt, hogy a főszereplő számára a világ elveszítheti a tavasz ígéretét.
A dal története a musicalen kívül is érdekes
A Forever Autumn nem kizárólag a musical kedvéért született. Az alapja a The Moody Blues 1967-es Days of Future Passed albumához kapcsolódó zenei világ, és a dal korábbi változata a The Mike Leander Orchestra, illetve a Vigrass & Osborne nevéhez kötődik. De Jeff Wayne szerezte a dalt, és később átdolgozta a The War of the Worlds számára, Justin Hayward énekével. Ez az 1978-as változat lett a legismertebb, és önálló dalként is nagy sikert aratott.
Örökké Ősz
Újságíró: Három napon át küzdöttem magam előre a menekültekkel és hajléktalanokkal teli utakon, akik értékeiket dobozokban, batyukban hurcolták. Nekem minden értékem Londonban volt, de mire odaértem a kis vöröstéglás házukhoz, Carrie és az apja már eltűntek.
Az év múltán a nyári nap is egyre gyengébb,
Sötétebb napok közelegnek.
A téli szél sokkal ridegebb,
Hogy te nem vagy itt.
Nézem, az őszi égen a sok madár délre száll,
És egymás után tűnnek el.
Bárcsak én is velük szállhatnék,
Most, hogy nem vagy itt.
Mint nap a fák közt, úgy jöttél, hogy szeress,
Mint levél a szélben, úgy tűntél el.
Ősz arany-szőnyegét rugdostuk egykoron,
Mindig is szeretted az őszt.
Az avarszőnyeg békén hever,
Hisz nem vagy itt.
Mert te nem vagy itt,
Mert nem vagy itt!
Újságíró: A tűz hirtelen házról házra csapott, a lakosság pánikba esve menekült. Én velük együtt sodródtam, céltalanul s elveszve Carrie nélkül. Végül kelet felé vettem az irányt, az óceán felé, és egyetlen reményem a túlélésre, elhajózni Angliából!
Mint nap a fák közt, úgy jöttél, hogy szeress,
Mint egy levél a szélben, úgy tűntél el.
Enyhe eső hull lágyan fáradt szememre,
Hogy magányos könnyem elrejtse.
Az éltem immár Örök Ősz lesz.
Mert nem vagy itt!
Mert te nem vagy itt,
Mert nem vagy itt
Újságíró: Ahogy siettem át Covent Garden, Blackfriars és Billingsgate környékén, egyre több ember csatlakozott a kínteli exodushoz. Szomorú, kimerült nők, botladozó, kisírt szemű gyermekeik, keserűé és dühödt férfiak. A gazdagok vállvetve a koldusokkal és a kitaszítottakkal. A kutyák vicsorogtak és nyüszítettek, a lovak tajtékoztak… és itt-ott sebesült katonák is voltak, ugyanolyan tehetetlenek, mint a többiek. Láttuk, ahogy háromlábú lények gázolnak fel a Temzén, és úgy vágják át a hidakat, mintha papírból lennének – a Waterloo-hídat, a Westminster-hídat. Az egyik a Big Ben felett jelent meg.
Marslakók: Ulla!
Újságíró: A világ történelmében még soha nem fordult elő, hogy ilyen hatalmas tömegű ember együtt vándorolt volna, és szenvedett volna. Ez nem fegyelmezett menetelés volt, hanem tömegpánik, rend és cél nélkül. Hatmillió fegyvertelen és ellátmány nélküli ember vakon rohant előre. Ez volt a civilizáció összeomlásának, az emberiség lemészárlásának a kezdete.
Hatalmas tömeg sodoródott a már így is túlzsúfolt gőzhajó felé. Irigyen néztem fel azokra, akik már biztonságban a fedélzeten voltak – egyenesen a szeretett Carrie-m szemébe! Amint meglátott, elkezdett utat törni magának a zsúfolt fedélzeten a fedélzeti lépcső felé. Pont abban a pillanatban emelték fel a lépcsőt, és még egy utolsó pillantást vethettem kétségbeesett arcára, miközben a tömeg elragadott tőle.
Mint nap a fák közt, úgy jöttél, hogy szeress,
Mint levél a szélben, úgy tűntél el.
Ősz arany-szőnyegét rugdostuk egykoron,
Mindig imádtad ezt az időt.
A lehullt levelek békén pihennek,
Hisz nem vagy itt.
Te nem vagy itt,
Mert nem vagy itt!
Marslakók: Ulla!
EREDETI DALSZÖVEG
Forever Autumn
Journalist: For three days I fought my way along roads packed with refugees, the homeless, burdened with boxes and bundles containing their valuables. All that was of value to me was in London, but by the time I reached their little red-brick house, Carrie and her father were gone.
The summer sun is fading as the year grows old
And darker days are drawing near
The winter winds will be much colder
Now you're not here.
I watch the birds fly south across the autumn sky
And one by one they disappear
I wish that I was flying with them
Now you're not here.
Like the sun through the trees you came to love me
Like a leaf on a breeze you blew away
Through autumn's golden gown we used to kick our way
You always loved this time of year
Those fallen leaves lie undisturbed now
'Cause you're not here
'Cause you're not here
'Cause you're not here
Journalist: Fire suddenly leapt from house to house, the population panicked and ran – and I was swept along with them, aimless and lost without Carrie. Finally, I headed Eastward for the ocean, and my only hope of survival – a boat out of England.
Like the sun through the trees you came to love me
Like a leaf on a breeze you blew away
A gentle rain falls softly on my weary eyes
As if to hide a lonely tear
My life will be Forever Autumn
'Cause you're not here
'Cause you're not here
'Cause you're not here
Journalist: As I hastened through Covent Garden, Blackfriars and Billingsgate, more and more people joined the painful exodus. Sad, weary women, their children stumbling and streaked with tears, their men bitter and angry, the rich rubbing shoulders with beggars and outcasts. Dogs snarled and whined, the horses' bits were covered with foam... and here and there were wounded soldiers, as helpless as the rest. We saw tripods wading up the Thames, cutting through bridges as though they were paper – Waterloo Bridge, Westminster Bridge. One appeared above Big Ben.
Martians: Ulla!
Journalist: Never before in the history of the world had such a mass of human beings moved and suffered together. This was no disciplined march – it was a stampede – without order and without a goal, six million people unarmed and unprovisioned, driving headlong. It was the beginning of the rout of civilization, of the massacre of mankind.
A vast crowd buffeted me towards the already packed steamer. I looked up enviously at those safely on board – straight into the eyes of my beloved Carrie! At sight of me she began to fight her way along the packed deck to the gangplank. At that very moment it was raised, and I caught a last glimpse of her despairing face as the crowd swept me away from her.
Like the sun through the trees you came to love me
Like a leaf on a breeze you blew away.
Through autumn's golden gown we used to kick our way
You always loved this time of year
Those fallen leaves lie undisturbed now
'Cause you're not here
'Cause you're not here
'Cause you're not here
Martians: Ulla!
